Én igen, én nem
Elveszi, visszaadná, de már elvette: nála maradhat.
Megveszi, átveri, bármelyik oldala várja a partnak.
Parttalan árad a víztelen, fénytelen tükre kiszárad.
Mélyei őrzik a partot, viharra csak egymaga várhat.
Meddig a rügy, mikortól virág, vagy gyümölcs? Átviszi ezt is
máshova, észrevétlen módon járja át fenti a lentit.
Kezdete, vége se kezd vele semmit az alkonyi fényben.
Hullana, nincs mire, szótalan ontja, hogy: „Én igen, én nem.”
Még van
Annak az élete, ennek az élete – általa éled.
Lángjai táncoló lombjai közt kiürülve a fészek.
Izzó tojások vöröslenek, mint a parázs, a törékeny
alkonyatban, ropogásukat hallani lent meg az égben.
Héjaikon repedések cikcakkja fut végig: a villám.
Rég betelő kikeletre ne várj soha! Még van a nincs már.
Újra
És lehet újra szorongani, mindig szorongani újra.
Régi dolgok miatt is lehet újra, kegyekre szorulva,
újra kegyetlenül, régi szorongással: szilvafa ága
régi virággal. Az új tavasz új tava vár befagyásra
régi jegekkel. A régi jegyekkel utazna a múltba,
régi vonattal megérkezne, mint a madár haza, újra.
(Megjelent az Alföld 2021/12-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, M. Nagy Szilvia munkája.)
Hozzászólások